Csak ültem hótmagányban a hideg lépcsőn. Kezemben a pezsgősüveg, hozzá cigi dukál, szarrá fagytam és ha nem féltem volna, hogy két nap múlva majd háromkeresztesen csíp a pisi, talán reggelig elmélkedtem volna a jéghideg november közepi napon. Az járt a fejemben, hogy a szerelemnek úgyis vége lesz, kinél hogy alakul, pár hét, pár hónap, 3 év, vagy 13, de az hótziher, hogy úgyis elmúlik. 

Persze, persze, disztingváljunk csak, úgy mondják szépen, hogy átalakul, mert a helyére szeretet, kölcsönös tisztelet és megbecsülés társul (haha) de ha én mondjuk olyan típus vagyok, aki nem nagyon disztingvál, akkor miért ne mondhatnám, hogy úgyis elmúlik, cseszd meg. Vége lesz :(

Nincs az a punci, ami ugyanolyan érdekes marad 6 év után, mint az első 6 hétben, nincs az a nő és nincs az a férfi, akit ne lehetne megunni. Nálam a szarabb verzió játszik: aki szeretne, abból kiszeretek és én unom, akit szeretek és szerelmes vagyok bele, az lekoccol mellőlem. 

És amikor már jól ismerem a forgatókönyvet és tudom, hogy akkor most kb. 3 hét kurva szar, 3 hét lazább és 6 hét és már szinte túl is lépek rajta időszak következik, akkor elgondolkodom, hogy van-e értelme újra és újra, már megint csak újrakezdeni....Vagy talán vannak emberek a világon, akiknek nem adatik meg a kölcsönös szeretetté átalakuló élet élvezete, mert csak a szerelmet kutatják, az meg ugye mint kiderült, úgyis elmúlik...

Unom már. Eddig mindig újra kezdtem. Kerestem, kutattam, megtaláltam, szerettem. Elhagytak, elhagytam. 

Mindig tudtam újralelkesülni és szeretni és rózsaszín szívecskéket látni a glóriája körül, de olyan nagyon unom már. Hát minek....ha úgyis elmúlik?