Amikor egyszer volt régen a híres és ezrével olvasott kis énblogom, megutáltam kiteregetni az életem. Kb a kétszázezres lélektani határnál egyetlenegy delete-tel kettévágtam majdnem filmbe illő blogos karrierem és sokáig nem írtam. Sem másoknak, sem magamnak, sem gondolatban. Lefoglalt más. Aztán rájöttem, hiányzik. A terápiás írás a legjobb gyógyszer a bolygón, a "majdnem belehaltam, mikor vége lett perzselő, lángoló gyorsan jött, gyorsan ment fiút" is az írással hevertem ki. Na jó, segített benne a sohatöbbetnemleszköztünksemmi ex is. 

Most nagyobb szükségem van erre a kapaszkodóra, mint valaha. Annyi gondolat és kimondatlan szó, érzés és élmény van bennem. Annyi fájdalom, keserűség és félelem. Annyi boldogság, lendület és izgalom....10 éves korom óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal naplót vezetek. Éljen, sikerült a 30. X után ráébrednem, hogy az írás az én csodabigyóm. Nem másnak. Magamnak. Ha meg mégis másnak is, az csak egy pluszt jelent a rovátkás táblán.

Szóval eldöntöttem, ismét írok, nem tudom még mit, bármit. És ha majd megint megnyomnám a delete-et, rácsapok a kezemre, mert most úgy, de úgy hiányzik a kitörölt száznegyven bejegyzésem, ami olyan sokszor erőt adott, ha épp elbotlottam a ribirobogómban. Kell nekem az írás.