Avagy a továbblépés buktatói...
Nem egyszerű továbblépni, ha még mindig szerelmes vagy. És csak azért, mert az eszed és a realitás azt mondja, nem szeretheted tovább, attól még ez ugyanolyan nehéz lesz.
Jellemző, hogy utólag felnagyítjuk a pozitív élményeket és hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat az okokat, amik miatt véget ért a kapcsolat, amik miatt nem tudott működni. Persze, hogy ezt teszem. Időnként emlékeztetem magam rá, hogy miért kellett véget érnie, de amikor a lelkemet megerőszakolva lúzerekkel randizom, mert ugye tovább KELL lépni, kevésbé sikeresen egyensúlyozom az emlékek rózsaszínű, ibolyaillatú felhőjében...
Ez van. Nincs ezzel gond. Eldöntöttem, hagyom megélni. Nincs értelme elfojtani, újabb értelmetlen kapcsolatokba belebonyolódni, csak azért, hogy felejtsünk.
Úgysem róla szól ez. Rólam szól. Egyedül az én világomról. Képzeltem valamit, ami nem a valóság volt és amikor egyetlen pillanatra kizökkentem a meséből és megértettem a valóságot, összetört bennem az addig olyan szépen őrizgetett kép. Hát ezért fáj. Sosem más miatt. Valójában azt a képet sajnáljuk, amit gondosan felépítettünk magunkban és a realitást kizárva ápolgattuk és óvtuk. Nem ő a hibás, hanem az, aki többet képzel bele valamibe, mint ami.
Szóval, most van még ez a hangyafasznyi kis gondom, de szépen megélem, merítek és tanulok belőle. És nem megyek el furcsa kinézetű pasasokkal többet randizni. Jajj, alig tudtam megszabadulni egy modern Einsten rólam alkotott szerelmi képzelgéseiből. Mert látod, ő is felépítette a szép kis képet magában. Tuti konyhatündérként látott kis köténykében levest kavargatni. Láttam a szemében....Ezt is benéztük, Houston...;-)
