A tervezett 6 hét nem volt elegendő a felejtésre, de végül kiderült, három hónap is kevés az elengedéshez. Nem ment. Már nem volt kapocs, mégis mint a mágnes, úgy húzott egyre mélyebbre egy ismeretlen erő. Érthetetlen volt, miért nem lépek túl, miért nem felejtek, miért nem vagyok képes elengedni őt.

Fájt. Fájt és őrültté tett, beköltözött a gondolatokba, pedig én ráztam a fejem, de bármennyire is ráztam, nem távozott. Kezdtem belecsavarodni a realitást messziről kerülő kapcsolatfelejtő gyász soha el nem múlásába. Ez a Sohatöbbetnemleszköztünksemmifiú pedig mint aki érzi a bennem tomboló vihart, mindig akkortájt jelentkezett újra, sokszor a semmiből és a semmiért, amikor már hajszál híján talán épp túlléptem volna a másik oldalra. Ördögi volt. Ördögi. 

Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy olyan nagyon tisztán látok már mindent. Hogy nem őt szeretem, nem ő hiányzik, nem miatta tombol bennem ez az ezerszínű fájdalom. Hanem mindössze egyetlen oka lehet. Mert azt a bennem megalkotott képet siratom, amik mi lehettünk volna.

Vele. Vagy bárkivel. Mindegy.

Adott időben ő épp alkalmas lett volna rá, hogy realizálja a bennem élő vágyképet, sőt, rövid időre meg is tette ezt. És én ennek az elvesztésén bánkódtam csak olyan nagyon lehorgasztott fejjel, nem a Sohatöbbetnemleszköztünksemmifiú miatt sajnálkoztam ennyire. 

És ha már érted az okokat, sokkal könnyebb mit kezdened a miértekkel. És egy olyan virágzó, mindig nem pink, hanem magenta lelkű lánynak, mint amilyen én vagyok, ez bizony egyenes út az ironikus jövőkép vizualizálásához, mert hát mi van annál csodálatosabb és pompásabb dolog a világon, mint folyton szeretni, hinni és szárnyalni a pillanatnyi boldogsággal, vagy az abban rejlő reménnyel? És minden ilyen szánalmas Sohatöbbetnemleszköztünksemmifiú és múltbeli faroktestvérei ezt a képet ölik meg bennem és nők százaiban, nap mint nap. Ettől lett már az én lelkem is pink helyett magenta, és az egykori mindig virágzó, tiszta, fényes, rózsaszín árnyalatú és vattacukor illatú puncim  lelkem szépen lassan elveszíti a reményt és a bizakodást és már nem fog vágyni a szerelemre. Mert minek, ha fent említett múltbeli gyötrő szereplők túllépésével kell megküzdenem minden szépreményű pillanat után triplán megszenvedve?

Hát ez a kor szelleme szerelme. Amúgy mindegy. A lényeg a fejlődés és hogy tanulj a hibákból. Ha rájössz az okokra, könnyen kezeled a miérteket is....csak ha igazán őszinte vagy magadhoz és reálisan rájössz az okok mögött húzódó tényekre és ezt képes vagy hangosan is kimondani magadnak, vigyázz, meg ne ijedj attól a mélységtől, amit a felszín alatt találsz.