Amikor egyszer volt régen a híres és ezrével olvasott kis énblogom, megutáltam kiteregetni az életem. Kb a kétszázezres lélektani határnál egyetlenegy delete-tel kettévágtam majdnem filmbe illő blogos karrierem és sokáig nem írtam. Sem másoknak, sem magamnak, sem gondolatban. Lefoglalt más. Aztán rájöttem, hiányzik. A terápiás írás a legjobb gyógyszer a bolygón, a "majdnem belehaltam, mikor vége lett perzselő, lángoló gyorsan jött, gyorsan ment fiút" is az írással hevertem ki. Na jó, segített benne a sohatöbbetnemleszköztünksemmi ex is. 

Most nagyobb szükségem van erre a kapaszkodóra, mint valaha. Annyi gondolat és kimondatlan szó, érzés és élmény van bennem. Annyi fájdalom, keserűség és félelem. Annyi boldogság, lendület és izgalom....10 éves korom óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal naplót vezetek. Éljen, sikerült a 30. X után ráébrednem, hogy az írás az én csodabigyóm. Nem másnak. Magamnak. Ha meg mégis másnak is, az csak egy pluszt jelent a rovátkás táblán.

Szóval eldöntöttem, ismét írok, nem tudom még mit, bármit. És ha majd megint megnyomnám a delete-et, rácsapok a kezemre, mert most úgy, de úgy hiányzik a kitörölt száznegyven bejegyzésem, ami olyan sokszor erőt adott, ha épp elbotlottam a ribirobogómban. Kell nekem az írás. 

Miután már saját magamat is kezdtem megunni, ahogy napról-napra egyre fájdalmasabban kesergek az ex miatt, úgy döntöttem, ideje tovább lépni, mert persze, hogy a másnaposságra is inni kell (ezt próbálta már valaha valaki? :D) Megerőszakoltam megtépázott magenta lelkemet és elmentem egy randira a netes társkeresős alomból választva. 

Ó jajj, bár ne tettem volna :)

Másfél órából kb 1 óra 20 percet beszélt a pasas, nekem jutott a feedbackre legalább 10 perc. Ismerem az összes rokont, betegségükkel, kedvenc hobbijukkal és viselt dolgaikkal egyetemben. Betekintést nyerhettem a randipartner elmúlt 20 éves karrierállomásaiba egészen az uccsó titkárnő macskájának a becenevéig és közben arról ábrándoztam, hogy valamivel lefoglaljam magam az unalmasabb részeknél, hogy milyen jó is volt a sohatöbbénemleszköztünksemmi ex-szel az első randink. A pasinak olyan furán állt a szája. Meg az orra. És a haja is. Aztán persze, ha kicsit jobban belegondolok, még a szeme sem állt jól...:D Egyik sem :)

Hiába, a felejtésnek ára van, aki nem képes hónapokig kilábalni egy elbaltázott kapcsolat érzelmi fogságából, annak bizony önnön maga megerőszakolja a kicsiny lelkét és abból ilyen fos randik születnek, ahol a pasas, aki egyszer talán úgy nézett ki, mint a képeken, amiket küldött magáról, végig beszél másfél órát a tömény semmiről. 

Soha többet ilyet nagyon légyszi....elmegy a kicsinyke kis kedvem is az ismerkedésektől :)

Eszem megáll a sok elpuhapöcsösödött anyámasszony pasitól. A Férfi szót nem tudom használni rájuk, mert az én értékrendem szerint egészen messze állnak a Férfi jelzőtől. Azt hallom és olvasom minden csatornán, hogy maradjak nő, annak minden szépségével, bájával és olykor fogyatékosságig titulált jelzőivel, de azt senki sem mondja meg, hogyan lehetnénk én Nő, amikor nincsenek Férfiak. 

Hová tűntek az udvarias férfiak, hol vannak a vagány pasik, ki látta a kemény és erős Embert, hol élnek a mindig álló farkú és tettre kész férfiak? Hol vagytok bassza meg?

Nem hiszem el, hogy csak én fogom ki a puhapöcs feeling szexmentes, civilizálatlan felnőttkorú fiúgyerekeket :(

Hogy legyek így nagybetűs NŐ, ha már nincsenek nagybetűs FÉRFIak?

Az egyik fél az érzelmektől, a másik nem képes dugni, a harmadik eltartatná magát...és csak az elmúlt rövidke időszak termését említem. Ja, volt sajnos egy fogyatékos lelkületű szépreményűm is, de ő kivívta magának, hogy önálló posztot érdemel :)

Szerintem szüljetek sünt....

Szerintem igenis van az úgy, hogy valakinek nem való tíz, húsz évig tartó párkapcsolat. Vannak olyan nők és férfiak, akik egy idő után boldogabbak egyedül. Idővel persze vágynak rá, hogy legyen mellettük valaki, de amikor már nem úr a lamúr, képesek dobbantani és tovább élni az életüket évekig akár egyedül is. 

Vannak irigyeik (akik képtelenek megtenni ezt) lesajnálók (akik nem értik, hogyan lehet egyedül élni) és vannak ők, az egyedül élők. Mindennek van pro és kontra oldala, a párkapcsolatoknak pedig pláne, de attól, hogy az ember társas lény, még miért kényszerítené bele magát a konvenciókba, csak mert úgy szokás? 

Minden úgy jó ugye, ahogyan annak jó, aki a helyzetben benne él. De mi van akkor, ha nem jó egyedül, de nincs olyan párkapcsolat sem, amiben jó lenne együtt? Belemenni egy pont jókor volt jó helyen kapcsolatba és ellenni....vagy magányosan végigpörgetni a híváslistát éjfélkor, hogy vajon van-e még nem családos ismerősöd, akit ilyenkor is felhívhatsz? Ha szerencséd van, talán van egy hasonszőrű jóbarátnő, akivel bármikor lehet sebet nyalogatni. Ha nincs, kompenzálj...én épp blogot írok :)

Fáj. Fáj. Fáj. Ami fáj, az nem lehet szerelem. Ami fáj, azt el kell engedni. Kiűzni, eltolni, elzárni. Jó messzire. Elfojtani, elhajtani, elégetni, el kell engedni. 

A fájdalom felemészt, elbutít, megöl...Fájt már, sokszor. Hogy mi volt a közös? Mindig csak én szerettem, vagy én szerettem jobban. 

Mit tanultam? Elengedni....mert nem szabad, hogy a szerelem fájjon. A szerelem nem fáj. Ha mégis, engedd el...

Vágy nélkül nem lehet szeretni. 

Ha szeretsz, vágysz...egy ölelésre, egy csókra, egyetlen érintésre, az illatára, a mosolyára, a szavaira, a közelségére...ezt nem lehet másképpen mondani. Ezt nem lehet máshogyan érteni. 

Ha pedig nem szeretsz, nem félsz tőle, hogy elveszíted a másikat, nem érzed, hogy ő a legfontosabb a világon...ez egy egyszerű elmélet, semmi bonyolult nem lenne benne, ha mindannyian ennyire egyszerűen működnénk. Mert hogy mondhatja azt nekem valaki / bárki / akárki / Ő, hogy Szeretlek, féltelek, nem akarlak elveszíteni....de nem vágyom rád....Ahhoz, már túl öreg vagyok, hogy megfejtsek összefüggéstelen elméleteket, ahhoz túl fiatal, hogy benne ragadjak egy ilyen neverending unhappy lovestory-ban, ahhoz meg már jóval tapasztaltabb, hogy ne tudjam megkülönböztetni, hogy egy férfi barátként, vagy nőként szeret....

Talán nincs is rá szükségem, hogy megfejtsem....talán erre az egész kapcsolatra semmi szükségem, pedig én pontosan tudom, hogy hogy szeretem és hogyan vágyok rá. 

Csak ültem hótmagányban a hideg lépcsőn. Kezemben a pezsgősüveg, hozzá cigi dukál, szarrá fagytam és ha nem féltem volna, hogy két nap múlva majd háromkeresztesen csíp a pisi, talán reggelig elmélkedtem volna a jéghideg november közepi napon. Az járt a fejemben, hogy a szerelemnek úgyis vége lesz, kinél hogy alakul, pár hét, pár hónap, 3 év, vagy 13, de az hótziher, hogy úgyis elmúlik. 

Persze, persze, disztingváljunk csak, úgy mondják szépen, hogy átalakul, mert a helyére szeretet, kölcsönös tisztelet és megbecsülés társul (haha) de ha én mondjuk olyan típus vagyok, aki nem nagyon disztingvál, akkor miért ne mondhatnám, hogy úgyis elmúlik, cseszd meg. Vége lesz :(

Nincs az a punci, ami ugyanolyan érdekes marad 6 év után, mint az első 6 hétben, nincs az a nő és nincs az a férfi, akit ne lehetne megunni. Nálam a szarabb verzió játszik: aki szeretne, abból kiszeretek és én unom, akit szeretek és szerelmes vagyok bele, az lekoccol mellőlem. 

És amikor már jól ismerem a forgatókönyvet és tudom, hogy akkor most kb. 3 hét kurva szar, 3 hét lazább és 6 hét és már szinte túl is lépek rajta időszak következik, akkor elgondolkodom, hogy van-e értelme újra és újra, már megint csak újrakezdeni....Vagy talán vannak emberek a világon, akiknek nem adatik meg a kölcsönös szeretetté átalakuló élet élvezete, mert csak a szerelmet kutatják, az meg ugye mint kiderült, úgyis elmúlik...

Unom már. Eddig mindig újra kezdtem. Kerestem, kutattam, megtaláltam, szerettem. Elhagytak, elhagytam. 

Mindig tudtam újralelkesülni és szeretni és rózsaszín szívecskéket látni a glóriája körül, de olyan nagyon unom már. Hát minek....ha úgyis elmúlik? 

Ez a karácsonyi szerelem feeling valahogy nem jön be nekem. Ráadásul folyton friss a seb, ezért nem elég azon keseregnem, hogy ó, jajj, milyen szomorú, hogy egyedül vagyok, pasi nélkül, szingli lányként Karikor, hanem még azon is főhet a fejem, hogyan rejtsem el a szerelmi bánatom a túláradó rokonlátogatások előtt, a kötelező boldognak lenni, mert Karácsony van mosoly alatt. 

Valahogy nem megy ez nekem. Tizenezer éve is titokban bőgtem és szar ízű szaloncukrot faltam a Reszkessetek betörőket nézve még éjjel 11-kor, mert az aktuális nagyon nagy Ő nem engem csókolt a fagyöngy alatt.

Gondoltam, majdcsak túl leszek ezen, mert úgy szokás, ugyebár....erre a harmincas éveket taposva is megint főhet rajta a fejem, hogy hova dugjam majd a lelopott vaníliáskarika (tudod, az a tojásfehérjés cucc a karifán) cérnaszál bizonyítékát és kire fogjam majd az ipari mennyiségű bánatszaloncukrok elmajszolását. 

Már kár fogadkoznom, hogy majd lesz egy még rózsaszínebb és boldogabb is. Totál kár. Bezzeg a Húsvét! Olyankor mindig van pasim :) 

Leszarom a konvenciókat. Kezdek kigyógyulni a kényszeres megfelelési kényszeremből, egyre jobban viselem a szexmentességet és már legalább egy éve nem rúgtam be hányás szintig. Tök jól vagyok. 

Van a lúzer egyedülanyuka énem, a sopánkodó, rendetlen, sosem bocsátom meg a világnak, hogy élek világbánattal és már túlmutat rajta a folyton pezsgő, életvidám, tudatos Nő, aki tisztában van önmagával és eléri a céljait lány. 

Szóval valójában fogalmam sincs, hogy ki vagyok és mi felé tartok, csak ez ilyen nagyon jól hangzó fenti karakterábrázolásnak indult, de egyelőre kielégít a hétköznapokban, hogy még nem teljesen szottyadt el a seggem és nem verdesi a különben egész nagy mellbimbóm a térdemet. Apró örömök. 

Rájöttem, hogy ÉLNEM kell, és a Jóistent nem nagyon emlegetném ebben a blogban, de esküszöm rá, én éltem is. Színesen, szagosan. 

És igen, természetesen már szexeltem vörösharisnyában...

xoxo